Fejezetek a KOMONDOR történetéből
“Gulya fogja körül szekrényemet,
Hat komondór örködik amellett,
Sem betyártól, sem vadtól nem félek,
Pásztorsoron szabadon megélek.”
Mátyási József
A komondor egyik legősibb is és legjellegzetesebb kutyafajtánk. A népvándorlás idején kerülhetett a Kárpát-medencébe, mint a csordák, nyájak védelmezője és kísérője. Nyelvemlékeinkben is már századokkal ezelőtt felbukkan. Kákonyi Péter 1574-ben vetette papírra Astiagis király históriáját, a következő szerint:
“Pásztor nézi vala, gyermeket szoptatja
Egy fias kamondor és körül forogja
Vadak, madaraktól igen oltalmazza
És melegségével gyermeket tápláljaOnnat a gyermeket pásztor el-felvevé
Város felé pásztor ütet vinni kezdé,
A kamondor addig ugatva követé
Míg házacskájában pásztor el-bevivé.”
Comenius, az 1685-ben megjelent Orbis sensualium pictus quadrilingvis című művének “A’ Barommal való Bánás” fejezetében a következőket írja: /A szövegben lévő számok a mellékelt ábra magyarázatát jelzik./
“Az ihász (juhász) 5
legelteti a nyájat, 6
fölkészülvén tömlő-síppal 7
és táskával (malhával)
az mint pásztorbottal is 9
tartván maga mellett
a’ kom ndorebet, 10
a ki fel-fegyverkeztetett
(meg-oltalmaztatott)
a’ farkasok ellen
Szeges-örvvel 11″
Ugyancsak Comenius írása az 1724-ben megjelent Janua lingva latinae. A barompásztorságról szóló fejezetben így ír a szerző a csordáról és a farkasokról:
“a’kitől a’ kom ndorok őrzik és védelmezik; ezeket pedig amattól a’ nyakon lévő szeges örv.”
Rajtsits így idézi Buzzy Géza Félixet, kinek “tanítómestere” e kérdésben idősb. Kovásznay Zsigmond volt, aki 1841. óta tiszta vérben tenyésztette a magyar ősi kutyát, a komondort. A tanítvány és később a juhászebekkel mondhatni legbehatóbban foglalkozó ebtenyésztő így szól:
“Én az ő nyomdokain haladtam és haladok továbbra is, mely osztályozás szerint vannak ebfajtáink között : komondorok (lompos, helyesebben fürtösszőrűek), kuvaszok, köznéven egyes vidékeken bundásoknak nevezett nyíltszőrzetű ebek, melyeket sajnos simaszőrű komondornak is minősítenek!”
Talán ez az első olyan leírás, mely határozottan elkülöníti a komondort, megjelölve a kuvasztól való különbséget, mivel a régebbi szövegek – mint erről már szóltunk – zavarosak a leírás és az elnevezések terén.
Külső tulajdonságainak kialakításában közrejátszottak a szélsőséges időjárási körülmények, melyek az eurázsiai sztyeppre jellemzőek – a perzselően meleg nyár, és a rendkívül kemény tél. Különleges szőrszerkezete mintegy termosztátként működik, éppúgy védi viselőjét a melegtől, mint a hidegtől. Erősebb felszőrökből és finom aljszőrzetből álló bundáját nem vedli, az elhalt szálak alkotják nemezes, szalagos, vagy zsinóros képletű palástját. Ez a csodálatos köntös nem igényel annyi munkát, mint amennyit ránézésre gondolnánk róla. Alapos, rendszeres gondozással megelőzhető a szőrtincsek túlságos összeragadása. A bunda szerkezetéből adódóan öntisztuló, a legnagyobb sárban heverésző kutya is gyönyörű csontfehér lesz teljes száradás után.
Hatalmas méretéből adódóan lassú fejlődésű, végleges méretét csak két éves kora körül, teljes szépségű szőrzetét pedig még jóval később éri el. A fajtáról általánosságban elmondható, hogy igen erőteljes, ellenálló szervezetű, környezeti körülmények tekintetében igénytelen. Nem mondható el ugyanez a “lelkéről”. A komondor hatalmas szőrköntöse még nagyobb szívet takar, amiben élesen különbözik több nagy testű őrző kutyafajtától. Ennek oka talán abban rejlik, hogy míg sok hasonló kutya kifejezetten önállóan, legfeljebb egy-egy ember felügyeletével látta el feladatát, addig a komondor a családhoz jobban kötődött. Ő nem a havasokba felterelt csordákat őrizte magányosan, sokkal inkább a táborhelyet, majd később a tanyát, ahol együtt volt az állatokkal, és a családdal is.
Szigorú értelemben vett sarkos kiképzést nem igényel, egyszerűen tud mindent, amire a szolgálathoz szüksége van, mást nem kell követelni tőle. Az őrző-védő munkára tanítani szükségtelen, hiszen ez az ösztön oly mélyen gyökerezik benne, hogy talán leszoktatni sem lehetne róla.
Ahogy fent idézett XIX. századi nótarészletből is kitűnik, a gulyás nyugodtan bízhatta magát és állatait kutyáira a farkasok és betyárok által fenyegetett vidéken is.
Területét kérlelhetetlenül őrzi, nem ismer pardont, sem pedig félelmet. Az ellenőrzése alá tartozó portára semmiféle élőlényt nem enged: “- tán még a verebet is megfogná, ha utána tudna repülni!” – hallottam az egyik régi komondoros gazdától. Jobbára csendesen elhúzódik valahol, ahonnan belátja a terepet, de az is megesik, hogy a jelzőkutyákra bízza magát, azonban az első gyanús jelre azonnal ott terem, és intézkedik. Támadása hangtalan és védhetetlen: mint egy gőzmozdony, tarolja le a betolakodót, majd a földre nyomja, és ha mozdul, hatalmas állkapcsának szorításával bírja jobb belátásra. Mindamellett nem ismerünk a komondorról olyan történetet, mely a napjainkban ismétlődő sajnálatos esetekhez hasonló volna, mivel célja nem az ölés, csak a betolakodó harcképtelenné tétele. Támadását látva azt gondolhatná aki nem ismeri, hogy egy ilyen vadállatot veszélyes a háznál tartani; azonban a komondor agyában mintha egy áthághatatlan gát volna, ami a hozzátartozók esetén minden agressziót kizár.
Érthető ez annak tükrében, ha meggondoljuk, hogyan is szelektálódhatott a fajta, amíg eljutott a jelenleg ismert állapotába: ha egy ilyen méretű és teljesítményű állat a háziállatok vagy az ember ellen fordul, annak nem sok esélye van, ezért valószínűleg már ősidőktől fogva feltehetően kíméletlenül kiselejteztek minden olyan egyedet, amelyik nem tartotta tiszteletben a házirendet.
Ügyeljünk arra, hogy következetesen, sok-sok szeretettel neveljük, tiszteletben tartva igényeit. Megfelelő gondozás mellett valóban rászolgál a “kutyák királya” elnevezésre, és a család mindig hű barátja és védelmezője marad. “
Most lássuk Miskolczi Gáspár 1691-ben papírra vetett sorait, miszerint a juhász köteles:
“…mind őmaga tellyes erejével, mind komondorinak segítségével őket őrizni…”
Az tehát bizonyos, hogy a komondornak nevezett kutya nyájőrző feladatot látott el, azonban mit is neveztek komondornak? Hanák János 1846-ban magyarhoni komondor néven a kuvasznak megfelelő kutyát ír le, melynek illusztrálásául a néhány évvel korábban Treitschke könyvében gubancos magyar juhászkutya névvel és a komondor jellemzésével leírt kutya képét rajzolja át. (Ugyanebben a könyvben Treitschke borzas magyar juhászkutya néven leírja a kuvaszt is.) Érdekes módon a komondor leírásokban nem fordul elő a kuvasz elnevezés, azonban a kuvasz jellemzése során rendszeresen visszatér a másik fajta: Magyar komondor, hattyú-, ordas-, kormos-, vörös komondor /Méhely 1901/, magyar sima fejű komondor /Monostori 1909/, hullámos szőrű komondor /Kerpely/, sima- vagy hullámos szőrű komondor/Fényes Dezső/ .
A két fajta leírása és neve az idők során szerzőnként kaotikusan váltakozik. Hol a hosszú szőrű komondor kisebb, és a rövidebb, nyitott szőrzetű a nagyobb, hol fordítva. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a kutatók nyilván számtalanszor láttak a birkákkal együtt megnyírt, vagy ellés után “gatyára vetkezett” komondorokat, igazán érthető az állapot. Egy bizonyos: a fehértől eltérő színűeket már akkor is más fajtákkal való keveredésnek tekintették.
Buzzi Géza Félix 1914-ben már képekkel is illusztrálta “A természet” című lapban a kuvaszt és a komondort, melyek már közelítenek a fajtákról alkotott mai fogalmainkhoz.
Mint láthattuk, a ma használatos elnevezések a XX. század elején történt rendszerezés eredményeképpen jöttek létre, tehát kijelenthetjük: az ezt megelőző időszakban keletkezett leírásokban használt fajtanevek korántsem biztos, hogy a ma ismert hasonló nevű kutyafajtákat jelölik. Láthatunk például ordas, vörös, kormos komondor elnevezéseket, melyek egészen bizonyosan nem a ma komondornak nevezett fajtát jelölik, hanem valamely őrzésre, pásztorkodásra használt egyéb, valószínűleg fajtába nem sorolt keverék kutyát, melyekből ma is sok található mindenfelé.
A ma elismert fajták – mint arról szóltunk, céltudatos tenyésztői munka eredményei, hiszen csak a XX. század sporttenyésztése választotta el a különböző típusokat.
Ennek ellenére a terelőfajtáknál még máig is előfordulhat, hogy fajtatiszta szülőpároktól a másik fajtához jobban hasonlító kölyök születik – ezek a kutyák a tenyésztésből természetesen szelektálásra kerülnek. A kuvasz és a komondor esetében viszont ismeretlen ez a jelenség.
(Árkosi József – Magyar Pásztorkutyák – Alexandra Kiadó)